Rollerkommandó

Múlt héten, amikor megint fél órát bénáztam a parkolással, csak néztem, ahogy egy öltönyös ürge lazán elsuhan mellettem a legjobb elektromos roller-ével. Mondom magamnak: „Gábor, te itt szopkodsz minden reggel a parkolással, miközben ez a tag már rég a második kávéját issza.” Na, ekkor eldöntöttem, hogy változtatni kell.

Este hazaértem, és ahelyett, hogy bekapcsoltam volna a kedvenc sorozatomat, nekiálltam guglizni. Te, nem gondoltam volna, hogy egy roller kiválasztása keményebb, mint amikor annak idején a szakdolgozatomat írtam. De basszus, annyi infó van, hogy már a harmadik sört bontottam, mire kezdtem átlátni a sztorit. Aztán rátaláltam egy blogra, ahol egy volt motoros írt a különböző típusokról – végre valaki, aki nem úgy magyaráz, mintha egy űrhajót akarnék venni.

Volt ott egy faszi, aki minden nap rollerrel jár melózni. Nem olyan piperkőc tökéletes fotókkal pózolgatott, hanem konkrétan megmutatta a sárban, esőben való száguldozás minden csínját-bínját. „Tesók, higgyétek el, hogy a vízálló cucc fontosabb, mint a sebesség!” – írta, és ekkor leesett, hogy ez nem játék, hanem egy életmódváltás lesz.

A pénzkérdésnél rendesen megálltam. A párom szerint már megint túltolom a készülődést, de mondom neki: „Édes, ez nem olyan, mint amikor pizzát rendelsz – itt nem mindegy, hogy melyiket kapod.” Aztán találtam egy videósorozatot, ahol egy szerelő csávó szétszedett különböző rollereket. „Ez itt olyan, mintha egy Trabant motorját raktad volna egy Ferrariba” – röhögtem a kommentjén.

A megrendelés után kezdődött az igazi para. Szerintem a futár már személyesen ismert, annyiszor frissítettem a követést. A múltkor írta is: „Nyugi tesó, jövök már!” Az első tesztkör… hát az egy külön sztori. A szomszéd Pista bácsi még mindig emlegeti, hogyan sikerült végigtáncolnom a kerítése mellett, miközben próbáltam megtanulni fékezni. De nem adtam fel! Találtam egy csoportot a Facebookon, ahol a rolleresek osztják meg a tapasztalataikat – na, ez volt az igazi aranybánya.

Most már úgy cikázok a városban, mint egy profi. A múltkor még egy biciklis futár is odaszólt: „Szép ív volt, tesó!” Az irodában meg már amolyan városi gerilla lettem – mindenki tőlem kérdezi, hogy melyik útvonalat válassza. A főnök meg csak pislog, hogy mindig én érek be elsőnek, pedig régen én voltam a notórius késő.

És tudod, mi a legjobb? Hogy teljesen új szemszögből látom a várost. Felfedeztem olyan kávézókat, amiről nem is tudtam, hogy léteznek. Van egy kis reggeli kocsma a kerülőúton – na, ott olyan bundáskenyeret csinálnak, hogy még nagyanyám is megirigyelné. Ja, és a legjobb? A múltkor összefutottam az excsajommal, aki még mindig ugyanabban a dugóban ül reggelente – hát az ő arca mindent megért!

Persze vannak vicces szituációk is. A múltkor egy nyugdíjas néni azt hitte, hogy valami modern postás vagyok. Mondom neki: „Nem, Marika néni, csak próbálok nem megőrülni a dugóban.” Most már mindig megkínál süteménnyel, amikor a háza előtt gurulok el. De tudod mit? Az ilyen kis sztorik teszik színessé az egészet.

És a legviccesebb? A haverok, akik eleinte hülyének néztek, most sorra kérdezgetik, hogy melyiket vegyék meg. Az egyikük már be is szállt a buliba – most együtt gurulunk be a városba minden reggel, mint valami elektromos betyárok. Az asszony szerint úgy viselkedünk, mint a tinédzserek az új játékukkal. De amikor látom, hogy ő is mosolyogva nézi a roller-kalandjainkat, tudom, hogy jól döntöttem. Még akkor is, ha néha úgy nézek ki, mint egy öltönyös gördeszkás – legalább nem a dugóban káromkodok minden reggel.